A regéczi boszorkány
-A Magyar Hírlap eredeti tárczája.-
A bűbájosok és boszorkányok faja kivesző félben van. Mióta a törvény nem keresi őket halálra, nem is szaporodnak és ezeriben egyszer olvas az ember az újságokban valami jóra való boszorkány históriát.
De a mostaniak nem is becsületes boszorkányok, hanem közönséges csalók, ügyetlen szemfényvesztők valamennyien, akiknek csak a szegény ember egy-két megzsugorodott forintocskájára vásik a foguk.
Nem értik a mesterségüket, nincsenek csodatévő bűvösbájos hatalmok, legfeljebb kuruzsolnak, rostát vetnek, jövendőt mondanak, szóval bolondítják az együgyü, tudatlan népet…
Bezzeg nem úgy volt az a régi jó időkben, mikor minden falunak megvolt a maga boszorkánya, a kulcsos városokban pedig egész kompániával laktak és Szent György nap éjszakáján hetedhét országról is összegyülekeztek tanácskozni a Szent Gellért hegyére.
Másnap aztán minden tehén véres tejet adott, minden menyecske idétlent szült és Henczidától Bonczidáig elverte a jégeső a határt.
Mikor úton-útfélen lobogott a máglya s a hóhér legények tüzes fogóval csipdesték az eleven husokat és amely pillanatban denevér alakjában elszállott a lelkük, olyan rettenetes forgó szél támadt, hogy lesodorta a keresztet a templom tornyáról, de bizony gyakran még a föld is megrendült és kiveté a halottakat az ő gyomrából…
Volt is ám tekintélyük akkora, hogy még a királyok is rettegtek tőlük, nem úgy mint manapság, mikor a világ nem hisz többé se Istenben, se ördögbe és a törvény, a helyett hogy szép máglya halálra kárhoztatná őket, hát bedugja valami fegyintézetbe, hol reggeltől-estig egyebet se csinálnak, mint harisnyát kötnek.
Azért pedig nem érdemes boszorkánynak lenni…
De bezzeg, mikor ennekelőtte 200 esztendővel Doleszné asszonyom elindult a maga utjára, hát az emberek keresztet vetettek magukra amerre látták, s a világ minden kincséért se léptek volna a lába nyomába.
Pedig aki nem tudta az ördöngösségét, egészen tisztességes személynek tartá, mivelhogy az ura bíróviselt
ember volt, maga kocsmát, sütőházat tartott Regécz várában…Irigykedtek is rá szörnyen a többi bormérő-asszonyok, mert ha ma csapraütött egy hordót, harmadnapra már mind elkelt. Igen ám, mert valahányszor uj hordót kezdett, mindannyiszor három cseppet az ajtó sarkára, három cseppet a tűzbe öntött és ellopta a szomszédtól a borseprőt. Csakhogy mások hiába próbálták ezt utána, kikötni pedig nem volt tanácsos vele,
mert akire megharagudott, úgy megrontotta, hogy holta napjáig arról koldulhatott.
Egyiknek valamit öntött a lábára és sánta nyomorék lett szegény, másiknak lopott a hajából három szálat, bevarrta vele a béka szemét és tüstént megvakult. Ha pedig törvény elébe állították, csak összefonta a két lábát, markába szorította a nagy ujját, és ne adj Isten, hogy a bírák el tudták volna itélni. A rossz világ ugyan azt beszélte, hogy a boszorkány mesterség mellett, ugyancsak hordotta a bort a tanácsnak, az udvarbírónak pedig szép karmazsin csizmát ajándékozott, hanem hát ez, nyilvánvaló rágalom.
Hiszen elég volt, hogy ránczba szedje és markába szorítsa a kötője csücskét, hogy tüstént elálljon a
felperes szava, mintha csak leharapta volna a nyelvét.
Hanem egyszer mégis megjárta, mert minden boszorkánysága napfényre került és hiába rakosgatta tele a zsebeit három esküdt ember sírjáról való földdel, a végre, hogy valamint azok a holt emberek nem szólnak,
ő rá se tehessenek törvényt, bizony csak elitélték a birák, annak utána pedig vasra verték és Regécz várában
erős bástya tömlöczbe zárták.
Három hónapig nyomorgott a börtön fenekén, míg végre egyszer neki busulta magát és béklyóstól együtt leugrott a bástyáról a szörnyű mélységbe. A dolog fényes nappal, mindenek szeme láttára történt, és a drabantok tüstént utána szaladtak, hogy élve vagy halva kézre keritsék.
De bizony csak valami kutya nyomot találtak a porban azon a helyen, ahol kiugrott, a béklyókat pedig ott szedték fel később a vár alatt lévő cserében.
Fél esztendeig aztán egy teremtett lélek se látta a regéczi boszorkányt, de egyszer csak a pokol fenekéről vagy honnan? vissza szerezte magát. És ha kérdezősködtek tőle azt felelte, hogy amint meglógatta a lábát, tüsként lehullott róla a vas s azzal szárnyra kelt és elrepült. Hát ilyen bizony könnyen kitelhetetett attól az ördöngös asszonytól, akivel még az utcabeli bodzafa is diskurzusba ereszkedett, ha háromszor köszönt neki.
És ettől az időtől fogva vesztére esküdött a regéczieknek s különösen azokon állott boszut, akik a törvényen ellene vallottak. Az egyiket úgy megkötötte, hogy se enni, se inni, se aludni nem tudott; a másikra olyan nyavalyát bocsátott, hogy felesége már a halálra való fehér ruhát is elkészitette neki; a harmadiknak
csak egy falat kenyeret adott és ha szerencsétlen megette, holt koldus lett belőle stb.
Éjszakának idején pedig a baglyok ki s beszállottak egy akkora kis lyukon, hogy még az egér beszorult volna; csattogtatták a szárnyukat és úgy huhukkolnak, hogy rémség volt azt hallani…
Történt nemsokára, hogy Thököly Imre, a híres kurucz király Fülek várát kiostromolván, a kapitány Koháry Istvánt is elfogta és fűt-fát igért, hogy a hatalmas labancz főurat a maga zászlajához eskesse. De amikor látta, hogy nem boldogul vele és Koháry kereken megmondta, hogy ő bizony török pribéket, tót királyt sohasem szolgál: nagy haragra lobbant és Regécz várába küldé, megparancsolván a kapitánynak, hogy kegyetlenül bánjon vele, hadd rothadjon el ott, a tömlöcz fenekén…
De hitvestársa Zrínyi Ilona fejedelemasszony, kinek nemes szivét sok ezren áldották nagy hős lelkét pedig
mind az egész világ csodálta, pártját fogta és megintette Szirmay uramat, hogy emberségesen bánjék Koháry Istvánnal. Ugy is lőn, sőt a fejedelemasszony tekintetéért az egész várőrség kedvében igyekezett járni a rab urnak, kiváltképen az ellenségben is megbecsülték a jó vitézségét. Hű szolgája, Korponay János pedig egyre sugott-bugott a regéczi boszorkánnyal, és látták az emberek, hogy itt valami készül. Egy este is sokáig tanakodtak a Koháry ablaka alatt, s a boszorkány váltig biztatta Korponayt, hogy ne busoljon, mert meg lesz minden…
Szabó Péter ott ólálkodván, kérdi tőlük, hogy mi ez a meglesz? de nagy haraggal ráförmedtek a csámpás, nyomorult lélekre; hogy neki ahhoz semmi köze.
Másnap reggel aztán a tömlöcztartó csak hült helyét találta Kohárynak.
Jámbor szolgája az őrt álló hajduk és a boszorkány segítségével megszöktette.
Talán ez volt a gonosz asszonynak életében egyetlen jó cselekedete, de az is kárba veszett, mert a katonák lóra kaptak tüvé tették az egész környéket, az utakat elállották és negyednapra megfogták a szökevényeket.
Annak utána a kapitány, hogy tisztára mossa magát, nagy inquizicziót tartatott és akikre rábizonyult, hogy a Koháry szökését csak egy ujjával is elősegítette, azt irgalom nélkül karóba huzatta.
Most már aztán Dolesznének is ütött az órája.
Ötven tanú esküdött a fejére, hogy nyilvánvaló boszorkány és azonfelül az árulásban való részessége is kiderült.
Előállottak az emberek, akiket életében megrontott és szörnyű dolgokkal vádolták.
Nem félt már tőle senki, tudták, hogy halálfia. Mert ha a boszorkányságért szinte meg is kegyelmeztek volna neki, a Koháry megszöktetése miatt lakolnia kellett. A szolgabíró és esküdt társa aláírta, megpecsételte az inquizicziót a nemes vármegye pedig tudta a maga kötelességét.
A boszorkányoknak máglya dukált pallossal, bitóval, karóba huzással nem lehetett őket jól megölni, örökösen visszajártak. Hiszen még mi is azt mondjuk a rossz asszonyokra, hogy borsó szalmán kellene megégetni őket.
Alkalmasint Dolesznének is az lőn a sorsa, és a lelke talán manapság is ott repdess denevér alakjában a
regéczi vár romjai között… (Péterfalvy)
A Magyar Hírlapban megjelent történetre Simon Zoltán, a Regéci Vár régésze talált rá kutatásai során.
Simon Zoltán: A regéci boszorkány
-Adalék Koháry István regéci fogságának történetéhez-
Ahogy az 1999 óta tartó régészeti kutatással lassan teljesen feltárulnak a regéci vár romjai, úgy válnak egyre pontosabban ismertté a vár történetében egyes- sokszor nem is túl fontos- események helyszínei, és a különböző helyiségek funkciói. A látogató számára ezek az adalékok kiteljesíthetik a helyszín nyújtotta élményeket. A komor falak, romos terek legalább képzeletben élettel telhetnek meg, különösen, ha konkrét történet kapcsolható hozzájuk. 1682 augusztus végén Thököly Imre és török segédcsapatai ostrom alá vették a Nógrád megyei Fülek várát. Az erősség kapitánya a kiemelkedően művelt, egyúttal vitéz katona, a rendíthetetlen Habsburg-párti Koháry István királyi kamarás és belső tanácsos volt, aki előzőleg már sok borsot tört a törökök orra alá. Az ostrom hetekig elhúzódott, végül szeptember 10-én Fülek őrsége – kapitányuk tudta és beleegyezése nélkül – szabad elvonulás fejében feladta a várat. Koháry hallani sem akart arról, hogy Thököly hívéül szegődjön, sőt lefogásakor lehazaárulózta, török kutyának nevezte a fejedelmet. Érthető, hogy ezt követően Thököly nem bánt kesztyűs kézzel Koháryval. Fogságának színhelyéül Regéc várát jelölte ki, ahol Korponay János nevű “inasa” (valójában apródja) is osztozott sorsában. Csak mellékesen jegyezzük meg: Korponay János Koháry hű familiárisa volt, utóbb csábrági várnagyként szolgálta urát. Az ő felesége volt Géczy Julianna, a híres „lőcsei fehér asszony”. Regéc várában nem Koháry volt az első, itt raboskodó neves személyiség. Bizonyára előfordult már a középkorban is, hogy nem csupán vétkes közrendűeket, hanem – jogosan, vagy jogtalanul – nemesembereket is vasra vertek a regéci tömlöcökben, azonban ezekről konkrét adatokkal nem rendelkezünk. Azt azonban tudjuk, hogy egy időben itt raboskodott a korszak európai mércével mérve is egyik legkiválóbb hadvezére, Heinrich Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf (1638-1701), a török elleni háborúk hőse. Starhemberg gróf 1670-ben a tokaji vár parancsnokaként szolgált. A Wesselényi-összeesküvés kezdetén, április 9-én I. Rákóczi Ferenc tisztikarával együtt lakomára hívta Sárospatakra, ahol megkísérelte rávenni, hogy adják át neki Tokaj várát. A feltétlen udvari hűségű Starhemberg ezt természetesen visszautasította, mire a lakoma után Rákóczi vasra verve Regécre vitette és ott tömlöcbe vetette, az összeesküvésben szintén részes Bocskay István zempléni főispán pedig megkísérelte erővel elfoglalni Tokajt – sikertelenül. A Weesselényi-összeesküvés hetek alatt összeomlott, Rákóczi Munkács várába zárkózott, anyja Báthory Zsófia pedig megkezdte végül sikeres harcát fia életének megmentéséért. A harc első lépéseként Starhemberget sürgősen szabadon bocsátotta. A gróf tehát csupán rövid ideig ette a rabok keserű kenyerét, kiszabadulva később döntő szerepet játszott Bécs törökök elleni védelmében, Buda visszavívásában és a felszabadító harcokban. Végül a bécsi Udvari Haditanács elnökeként hunyt el. Nemkevésbé nevezetes rab volt Regécen Herberstein gróf, császári generális, Kassa frissen kinevezett parancsnoka, aki 70 katonájával együtt 1682. júliusában esett Thököly Imre fogságába. A hamarosan Munkácsra szállított Herberstein nem volt olyan szerencsés, mint Stahremberg, csak 1685-ben szabadult. De térjünk vissza Koháryhoz! A rab 683 elején szökést kísérelt meg, de nem járt sikerrel. Két strázsa volt a segítségére, ezeket elfogták. Talán nem érdektelen az a körülmény sem, hogy ebben az időben a regéci strázsák hadnagya az a Tokaji Ferenc volt, aki később, az 1697-ben kirobbant hegyaljai felkelésélére állt. Elfogása után levélben közbenjárást kért Koháry Istvántól életének megkíméléséért, megemlítve, hogy Koháry regéci fogsága idején vigasztalta őt és muzsikáltatott neki. Meglehet, a szökési kísérletben sem volt ártatlan. Végül nem is végezték ki, talán éppen Kohárynak közbenjárására. Koháry István szökési kísérletét Szirmay Miklós regéci várnagy 1683. május 11-én alaposan kivizsgáltatta. Tanúvallomást tarttatott, ahol ötven mogyoróskai, regéci, fonyi és hejcei lakos vallomásait hallgatták meg. A tanúknak két (valójában több al-) kérdésre kellett felelniük: 1. Tudja-e, látta-e, hallotta-e a tanú, hogy egy bizonyos Dolesznét már korábban fogságba vetettek boszorkányság miatt, s a boszorkányságot azóta sem hagyta el, hanem sokszor mutatta annak jelét? Milyen segítséget kínált Kohárynak a szabaduláshoz, s egyáltalán mesterkedett-e azon? Titkon, vagy nyíltan beszélgetett-e Koháryval, vagy inasával? 2. Tudja-e, látta-e, hallotta-e a tanú, hogy regéciek, vagy máshová valók mesterkedtek-e Koháry kiszabadításában? A második kérdésre lényegében senki semválaszolt, csupán két fő tett említést a két strázsáról. Annál több mindent tudunk meg Doleszné viselt dolgairól. Az asszony eredeti családi neve rejtve maradt, csupán keresztneve derül ki: Pankó. Mindazonáltal megtudjuk, hogy nem Regécen, vagy környékén született, hanem Korponay Jánost egy alkalommal földijének nevezte. Korponay pedig Hont megyei származású volt. Az asszony férje korábban bírói tisztet viselt Regécen, a nő borkiméréssel foglalkozott. Doleszné a tanúvallomás idején még aligha volt idős, mert bár legalább két élő gyermeke volt, férjét féltenie kellett egy helybeli menyecskétől. Egy vallomásból azonban kiderül, hogy maga is félre-félrelépett. Doleszné a közvélekedés szerint boszorkány volt, s emiatt már háromszor is a vár tömlöcébe csukták, ahol egyszer négy hónapot töltött. 1678 tavaszán, amikor az éppen Regécen tartózkodó kis II. Rákóczi Ferenc súlyos betegségbe esett, már akkor is arra gyanakodtak, hogy Doleszné babonázta meg a gyermek bölcsőjét. Pankó tisztában volt vele, hogy boszorkánynak tartják, s még csak nem is tiltakozott ellene, azt azonban megjegyezte, hogy van még nála is nagyobb boszorkány, akinek még lidérce is van. A tanúk többsége megerősítette, hogy Doleszné nem hagyott fel a boszorkánykodással. Egyre-másra sorolták fel az asszony ezt igazoló praktikáit. Többen is állították, hogy érintéssel, vagy más módon képes volt tartós kar-, vagy lábfájást, továbbá étvágytalanságot, álmatlanságot, vagy éppenséggel némaságot, sőt halálos betegséget is előidézni, de ugyanígy képes volt ezeket meg is szüntetni, igaz néha csak verés, vagy fenyegetés hatására. További természetfeletti dolgokra is képes volt: tudott lőni töltetlen puskával, ha háromszor ráköszönt egy bodzafára, akkor az beszélni kezdett hozzá, ha egy szalmaszálat felvett a földről, azt ujjával a markához szorította, a keze fején fű nőtt ki! S ha mindez nem volna elég, hát köztudomású, hogy ablakának lantornáján egy kis lyukon huhogó baglyok repülnek ki s be, az asszony rendszeresen bogáncsok gyökereit gyűjti össze ismeretlen célból, s tudvalevő az is, hogy saját ablaka alatt szokta a fogait csattogtatni. Fény derült néhány titkos praktikára is, ezeket talán nem haszontalan közzétenni, kezdő boszorkányok okulására. Így például ha el akarjuk érni, hogy ne ítélhessenek el bennünket valamely bűnünkért, vagy csak pert akarunk nyerni, arra több módszer is kínálkozik. Az egyik szerint elég, ha összefonjuk lábainkat, a nagyujjunkat pedig a markunkba szorítjuk. Hasonló eredménnyel jár, ha előkötőnk ráncba szedett sarkát markolásszuk, így perbeli ellenfeleink nem tudnak megszólalni. Nem kevésbé hatásos az sem, ha három halott esküdt ember sírjáról földet hozatunk, így senki nem fog ellenünk vallani. Ha háromszor annyi bort akarunk eladni, mint a konkurens korcsmáros , nincs más dolgunk, mint három csepp bort a tűzbe, hármat pedig az ajtó sarkára csepegtetni, de mindemellett el kell lopni a konkurens korcsmáros borseprűjét is. Útonállók távoltartására az a legjobb módszer, ha egy patakból felvett követ a másik oldalára fordítunk. Ilyen egyszerű ez. Sajnos a siker mégsem mindig garantált. Doleszné úgy próbálta meg egyszer megvakítani a férje szeretőjét, hogy megszerezte a menyecske egy hajszálát, mellyel bevarrta egy béka szemét, de az végül semmit sem ártott a vetélytársnőnek. Hát bizony, nem minden papsajt… Doleszné legelvetemültebb tettét Tóth András hejcei tanú panaszolta el. Történt egyszer, hogy a nő arra kérte őt, hogy vegyen neki egy font szalonnát. Amikor az asszony elment megnézni a beszerzett szalonnát, arra kérte, hogy hozasson neki egy icce bort is. Tóth ezt megtagadta, mondván, nincs egy polturája sem. Erre Doleszné azt felelte, hogy majd talál ő neki pént, csak hagyja, hogy átkutassa a kunyhóját. Tóth beleegyezett, láss csudát, a gaz boszorka egy nagy láda alá rejtve megtalálta a férfi néhány eldugott forintocskáját, így aztán Tóth kénytelen volt átadni neki egy icce bor árát! Mindezek fényében csoda-e, ha az asszony már többször is raboskodott a vár tömlöcében? Nem csoda. Annál nagyobb csoda, ahogy legutóbb megszabadult onnan! Bár lábai meg voltak vasalva, egyszerűen elrepült a Kútbástyáról! A nyomozás során ott, ahol földet ért, kutyanyomokat találtak, a béklyók pedig a cserjésben kerültek elő. A tanúvallomások tehát nyilvánvalóan igazolták Doleszné boszorkány mivoltát, s azt is, hogy a boszorkánysággal nem hagyott fel. A szökési kísérletben való bűnrészességét azonban nem lehetett egyértelműen bizonyítani. Azt ugyan többen is látták, hogy Korponayval beszélgetett, sőt, még azt is mondta neki, hogy hamarosan megszabadulnak, Koháryval azonban a jelek szerint sosem beszélt, s a szabadulásban való egyéb mesterkedésre sem derült fény. A vizsgálatot követő ítéletet sajnos nem ismerjük, így Doleszné további sorsa is homályban maradt. A tanúvallomásokban szereplő adatok azonban alkalmasak arra, hogy a váron belül pontosan meghatározzuk Koháry fogságának helyét. A regéci várról fennmaradt 17. századi leltárak két tömlöcről tudósítanak. Az egyik egy sziklába vágott, teljesen föld alatti tér volt, melybe létrával lehetett lejutni. Ez a tömlöc nagy valószínűséggel a Középső vár nyugati palotaszárnyának dereka előtt, a várudvaron található, mindeddig teljesen fel nem tárt dongaboltozatos pincével azonosítható, de a jelek szerint nemigen használták. A másik tömlöcöt (rabházat) a várkapun belül, jobb kéz felől említik. Ez a Középső vár udvarának délnyugati sarkában feltárt kapualjból keletre nyíló, egyelőre teljesen még ki nem tisztított épület földszintjével azonosítható. Nem csak ott, hanem magában a kapualjban is őriztek rabokat, s a különféle rabtartó eszközöket, kéz-, láb és nyakvasakat, bilincseket, vas „bolhákat” is itt tartották. Mivel Doleszné Koháry börtönének ablaka alatt beszélgetett Korponayval, nyilvánvaló, hogy Koháry nem a föld alatti, hanem a kapualjból nyíló tömlöcben raboskodott, hiszen csak annak lehetett ablaka. Azonban ez sem lehetett sokkal kellemesebb a másiknál. Az 1684-ben ugyancsak Regécen raboskodó nemes Eödönffy László naponta kétszer kapott enni, s járt még neki egy icce bor is. Ugyanakkor Doleszné azt beszélte, hogy amikor ő volt fogságban, annyi volt körülötte a féreg, hogy a tenyerével kellett lesepernie magáról. Koháry Istvánt a szökési kísérlet után Munkácsra vitték, de utóbb több helyen is raboskodott, sanyarú körülmények között. Végül 1685-ben szabadult az ungvári várbörtönből. Hűséges híve, Gyöngyösi István Rosa-Koszoru című, 1690-ben megjelent, Koháry Istvánnak ajánlott művében így ír ezekről az évekről: „…minden társaságtúl magányosan reszkető, konyhai mosadékra hozatott zavaros vízzel, lovászok praebendájára süttetett száraz kenyérrel sanyargató; az mindenek szolgájára teremtett Nap fényének világosságátúl elfogó, sovány ebédet és tisztuló szükséget egy helyben végeztető, az levegőégnek tikkanó rekedtségébűl, az régi szemétnek nedves penyészébűl származott dohossággal szédelegtető, és ugyanabbúl szaporán tenyésző szőke és barna hangyáknak gyakor serkengetésekkel nyughatatlanító, végre majd halálos betegséget nemző, és másféle sok nyomorúságokkal teljes rabságban tarták Nagyságodat.” Bár Koháryt a köztudat labancként tartja számon, életében mindvégig hűségesen szolgálta hazáját és királyát. Emléke méltó arra, hogy megőrizzük.
Akit a teljes levéltári jegyzőkönyv érdekel, itt találhatja meg: MAJLÁTH BÉLA: Levéltári adatok Regéczvára történetéhez. A XVII. század második feléből. Magyar Történelmi Tár, 1889.évf., 4-45
Simon Zoltán írása a Várak, kastélyok, templomok c. folyóirat 2017/2. számában, a Krónika rovatban jelent meg.
